"A te kerted rózsa-kerted....
Ezerszer bejárja vágyam.
Lábaidnál elmerengek
Szemed, ajkad mosolyában.
Kezem a tiédben reszket,
S némaság a vallomásom;
Mintha én is rózsa volnék,
És te volnál a rózsa-párom...."

(Reviczky Gyula)

Amit el lehet tőled venni, az meg sem érdemli, hogy megtartsd. Amit pedig nem lehet tőled elvenni, azért miért aggódnál? A valódi kincset nem veszítheted el.

(Osho)

MULANDÓSÁG.
 
A’ rózsa, melly a’ hajnal’ harmatában

Kifejlik és mosolygva létre kél,

És balzsamillatárnak özönében

Virúlva imbolyg lányka fürtinél

Bágyadva hervad el délnap’ hevétől

‘S a’ földre szórja gyönge játszi szél,

Majd a’ gyász síron hamvad bíborával,
Hol szunnyad a’ lány szendergő porával.
 
Jön a’ vándor, meglátja a’ keresztet,

Magához inti a’ még uj halom,

Közelg, mind inkább inkább dúlja keblét

Homályos sejtés, titkos vonzalom,

‘S a’ sír kövére húllva pillanatja,

Lesujtva szívbu, néma fájdalom,

Nap megy, jön éj, ‘s a’ hold’ szelid sugára
Szánó harmattal hulladoz porára.
 
Évek sülyednek a’ mult’ éjjelébe,

És csarnok áll a’ rokkant sírokon,

Csarnokban kedv- ’s öröm között ölelget

Magzat szülét, ez azt, rokont rokon;

A’ termekben taps, vigalom tanyázik,

És béke trónol a’ vártornyokon;

Röpül a’ gyors idő, ‘s a’ puszta várnak
Kőromjain baglyok víjongva járnak.
 
Rontó viszontság nyomja a’ világot,

Enyészettel vív a’ parányi lét,

Meghódol ez, ‘s a’ vad győző enyészet,

Reáborítja nemlét’ éjjelét;

Század kimélte obeliszk leomlik,

A’ vén idő elsöpri hely-jelét;

Ledőlt Babilon, a’ világ’ csodája, -
Zajongva ront mulandóság’ viszálya.
 
 
ÁRVA.
 
„Széles nagy a’ világ, -

Kelj árva fi,

Á’ végtelenbe jajt

Kiáltani.

Ha föl nem költheted

Halottadat:

Nyersz tán helyette mást

Az ég alatt.

Lesz tán, ki értve gyász

Inségedet:

Sorsodra szőni fog

Reményt ‘s hitet.”

Fölsírt az árva fi

Fájdalmason,

De nem hallotta meg

Jaját a’ hon.

Kelt, járt az árva fi,

Városba tért,

Látott kaján ürügy -

Ontotta vért.

Látott bün ‘s fertelem’

Korhadt padát,

‘S agyát emlékezet

Lobogta át.

„Apám itt áldozál

Szent elv miatt,

Bakó itt nyirta ősz

Hajszálidat.

‘S mert véred átfakadt

Erembe is:

Bakó’ pallosa sujt

Hát engem is!

Legyen, - de melly hozá

Bukásodat -

Önkény felett török

Hozzád utat.”

Szól, - ‘s jogfertőztető

Bünt irtani,

Üvöltve elrohan

Az, árva fi.

 
KIVÁNDORLÓ.
 
Megbocsáss szegény hazám

Hogyha néma e’ kebel,

Tünde lant zendüljön itt:

Hangja sziklán téved el,

‘S honnak üdvös érzetért
Ont az önkény tiszta vért.
 
Megbocsáss szegény hazám,

Ha panaszt zokog fiad,

Följajdúl ha kínosan

Sujtoló csapás miatt.

‘S mert közüdvre áldozott,
Nyer bakót és vérpadot.
 
Megbocsás szegény hazám,

Nem renditne meg halál,

Ha közüdv virulna fel

Hű fiadnak hamvinál.

De fölötte őr viraszt,
Kél ha el-’ s kitépni azt.
 
Megbocsáss szegény hazám

Ha fiad kivándorol

Jobb hazába, hol jogot

Nem tipor le a’ pokol.

Hol békülve ássa meg
Sírját a’ rezgő öreg.
 
Megbocsáss szegény hazám

És te átok-fogta nép,

Nép, mellyet határtalan

Önkény’ gyilkos karja tép,

Hon te, hajdan szép, dicső,
Nép te, egykor harcztörő!
 
Megbocsáss szegény hazám,

Nincs üdvödre áldomás,

Míg dörög rom-istened

A’ vad észak-óriás -

Nép-halott sír-tájidon
Isten hozzád árva hon.
 
 
BÖLCSŐ-DAL.
 
Gyermekcse! szunnyadj

Bölcsőd’ ölén,

Naponnan éjen

Ringatlak én.

Bölcsőnek álma

Minő malaszt:

Te nem tudod még

Kicsinyke! azt.

De megjön egykor

Unalma majd,

‘S gond törte tested

Álmot sohajt.

És nagyszerű lész

Mellyet talál

Sirálma, hamvkert’

Szent árnyinál.

De mért zavarlak

Panasszal én?

Álmod’ pihend ki

Bölcsőd’ ölén.

 
LENGYEL GYÁSZ.
 
Lengyel ifju, lengyel lány,
Végig néz az ős hazán;

Ős hazájok sírhalom,

Nagy halottja szent,

Jog, szabadság hamvadoz

‘S nemzet’ léte bent.

Lengyel ifju, lengyel lány,
Gyászt lobogtat ős hazán,

Néma buja végtelen,

Kínja olly nehéz,

Nemzetek’ fölkentire

Üdv-könyörgve néz.

Lengyel ifju, lengyel lány
Esdve néz tul ős hazán,

Őshazán túl nagy világ,

Szívtelen, hideg,

Egy nemzet’ halála még

Nem rezzenti meg.

Lengyel ifju, lengyel lány,
Följajdúl az ős hazán,

Ős hazán tul nincs hazád

Inség-dúlta pár,

Bent az észak-szörnyeteg’

Vad csoportja jár.

Lengyel ifju, lengyel lány,
Hajh! ne sírj az ős hazán.

Élve nagy volt és dicső,

Halva szent hazád,

Egy nap, élni látja még

A’ lengyel hazát.

 
NYILATKOZÁS.
 
Oh lány! kit isten is

Örülve néz egén,

Bün-e ha üdvömül

Forrón szeretlek én?!

Szeretlek - oh imád

E’ sziv, mint istenét,

Oltári lánggal ég

Hő vágyiban feléd.

De sorsom olly nehéz,

Kínom határtalan

Mert szép reményimen

Kétség’ gyász fátyla van.

Oh lány! ne mondj igent,

Oh lány ne mondj nem-et:

Amaz kéj-árba fojt,

E’ másik eltemet.

Hagyj élni-élni még,

Imádni bájidat,

Édes reményleni

Viharzó kín alatt.

‘S ha majd lassudadan

Elhamvad e’ kebel:

Oh lányka! hidd a’ hív

Éretted ége el.

 
SOHAJTÁS.
(Mahlman után németből)
 
Zöld fűszál integet felém

Anyámnak hamvirul,

Ajándokot kinek vigyek

Ha viola virul?

Ah jó anyám! mi távol messzeség,
Lakod, hol csillagként ragyogsz, az ég.