SÓHAJTÁS
(Mahlman után németből)
 
Zöld fűszál integet felém

Anyámnak hamvirul,

Ajándokot kinek vigyek

Ha viola virul?

Ah jó anyám! mi távol messzeség,
Lakod, hol csillagként ragyogsz, az ég.
 
Anyám! hozzád hosszú az út,

‘S kihez forduljak én?

Nélküled árva mit tegyek

Koromnak reggelén?

Nincs, a’ ki földerítné keblemet,
‘S miként te, úgy szeretne engemet.
 
Tüntess föl álmimon szelid

Vigasztalás’ sugárait:

Az árva szív boldogtalan

Ha vérző keble’ kínait -

Bár számosan vagynak barátai -
Nem ringatják részvét,’ hű karjai.
 
 
ONOMASTICON.
(Nevednek ünnepén...)
 
Nevednek ünnepén

Hidd, kedves jó atyánk!

Hálás örömre ‘s hő

Érzetre gyuladánk.

Hő érzetekre föl

Méltán hevülhetünk,

‘S örömre, - életed

Mert a’ mi életünk.

És élsz Te még! neved’

E’ mostan ünnepét

Fohászaink szerint

Atyánk! megérhetéd.

‘S mi érzetet teremt

Bennünk az égmalaszt:

Tettben valódilag

Miként jelentsük azt?

Ten fődre küldenénk

Csillagfény koszorút:

De hajh! csillag felé

Zárt a’ szűk földi út.

‘S miért is fődre az

Ég’ tünde csillaga?

Atya, - család között,

Csillag, sőt nap maga.

Reményünk’ csillaga

Reményünk’ napja Te!

Hozzád lebeg hevült

Keblünknek érzete.

Az égi csillagok

Fohászt nem értenek,

Örök némán hideg

Kristályként fénylenek;

Hozzád, reménynapunk

Ha szól szívünk panaszt;

Megérted ‘s hallgatod

Szelíd részvéttel azt;

Fejünkről elveszed

A’ gondnak fátyolát.

Lelked lelkünkbe üdv -

Sugárral lángol át.

‘S miként lelkünkben üdv -

Derűt lelked teremt:

Úgy csak feléd lebeg

Hálánk, mely tiszta, szent.

Mennénk, mint gondolat,

Mint szél oly hirtelen,

Nevednek ünnepén

Lehetnénk hogy jelen;

‘S bár hő vágy nyújtat is

Feléd fiúi kart:

Mennünk oh! nem lehet,

Mert sorsunk kötve tart.

Hálás emlékezet

Hogy bennünk még is él:

Nyilvánosítsa azt

E’ tisztelő levél.

 
 
EMLÉKKÖNYVBE.

 
Mosolygó arcú múlt felett,

Tavasz-szelíd emlékezet,

Jelenre üdvös érzemény,

Jövőre rózsaszép remény,

Valósult vágy remény után,

Lét: mint virágfüzér,

Ez az, mit lány, a’ távozó

Tenéked esdve kér.